Többször figyelmeztettem  magam a mai napon arra, hogy mely tennivalók várnak, állnak szépen sorban – néha összegubancolódva, helyet cserélve, felfordulásban- arra, hogy rájuk kerüljön a sor, előtérbe kerüljenek és szépen elvégezzem, megtartsam, megírjam, megéljem, megértsem, elrendezzem azokat.

Minden napnak megvan a maga gondja, tennivalója, öröme, keserűsége. Mostanában azonban töményen, telítetten, intenzíven érkeznek az ingerek, a feladatok, a helytállás mindebben talán nagyobb erők mozgósítását igényli. Iskolában és civil szervezetben dolgozom. Nincs stabil forgatókönyv, ha van mégis, akkor az talán egy hétre ad némi támpontot a tájékozódásban, abban, hogy kapaszkodókat találjunk a nevelés, oktatás mikéntjéhez. Erdélyben élek, piros, sárga, zöld színű forgatókönyvek jelzik azt, hogy éppen iskolában, otthon, vagy „fele itt- fele ott” vannak jelen a gyerekek. Felfordult a világunk, benne sok olyan szabállyal, értékkel, normával, ami eddigi életünknek irányt adott, s nekünk erőt ahhoz, hogy megtegyük, amit értékeink kívántak tőlünk. Tudjuk, hogy jó célért, az egészségünk lehetőség szerinti megőrzéséért, de annak fordítottját tesszük, ami eddig kívánatos volt: közeledjünk, lépjünk kapcsolatba, építsünk közösséget, találkozzunk, működjünk együtt. Mi adjon mégis erőt, hogy tudjuk képviselni akkor azt, ami értékes, egyetemes, emberi, amiért érdemes felkelni, erőfeszítéseket tenni? Iskolapszichológusként elsősorban most a pedagógusok munkáját látom, de sejtem, hasonló próbatételek állnak mindannyiunk előtt. Mit tegyünk hát, hogy mégis nyugodtan köszönhessünk el este a naptól? Mi védhet meg, és adhat kellő erőt ahhoz, hogy a feladatainkat elláthassuk?

Nekem az segít, ha nem engedem, hogy elárasszanak az ingerek, hogy jelenlétük hangsúlyosabb nyomokat hagyjanak rajtam, mint amit éppen elbírok. Ha a feladatra koncentrálok, ahelyett, hogy annak értelmén- értelmetlenségén, a körülmények arcátlanságán gondolkodnék. Ha impulzusaimnak nem adok teret, hanem szusszanásnyi időre elvonulok, elteszem, elengedem azokat. És sokat segít az adagolás! Mit és mennyit „veszek be”, viszek magammal, érzek magaménak abból a nagy mennyiségű emésztendőből, amit elém tár a helyzet.

Mert mindig jöhet még valami, egy újabb kínálkozó meghívás.

Ma, a nap végén, amikor egy számomra kellemes, kollégákból összejött társaságban beszélgettünk munka- ügyekről, többek közt szintén határhelyzetekről, szíven ütött a számunkra kedves kolléganő jelzése, miszerint másik munkahely kínálkozik és megpróbálná. Alapemberünk. Tudatosan húztam féket odabent és mondtam magamnak: mindent a maga idejében. Békével tudtam mondani, kollégáimmal együtt, legyen az, aminek lennie kell. Tudtuk mindannyian, nehéz napok jönnek. Holnap, vagy azután.

Mára pedig ennyi volt az adag, az emésztenivaló.

Papp Ágota,

pszichológus, mentálhigiénés szakember, Sepsiszentgyörgy