A rendkívüli járványhelyzet kialakulásával mindenki új, váratlan, s ugyanakkor olyan életkörülménybe került, amely tele volt bizonytalansággal és kétségekkel. Az gondolhatnánk, hogy az ekkor keletkezett negatív érzések rendellenesek, azonban a társas érintkezés csökkenése által kiváltott efféle érzések teljesen természetesek. Bizonyára sokunkban olyan kérdések fogalmazódtak meg, mint:
Hogyan tovább? Vajon minden olyan lesz, mint régen? Képes leszek-e ezzel megbirkózni?
A fenti kérdéseket kimondva, ha mélyebben belegondolunk, valójában akarjuk-e azt, hogy olyan legyen, mint „régen”, minden ugyanúgy folytatódjék, mint a járványhelyzet előtt?
A választ lényegesen befolyásolják a korábban rögzült téves, mind a tökéletességre, mind a boldogságra való törekvéseink, s az ezekkel kapcsolatos túlságosan távlati, esetenként homályos tervek teljesítése köré szövődött klisék.
Azonban érdemes megvizsgálni, hogy eljutottam-e odáig, hogy észrevegyem a kialakult rendkívüli helyzet másik oldalát. Meglátom-e azt, hogy a nehézségek, a kilátástalanság mögött olyan „lehetőség” rejlik, ami ugyan eddig is ott volt az életemben, ám valamilyen módon mégsem tudtam észlelni. Az egyik az idő. Pontosabban az az idő, amit magamra, s amit a másikra fordíthatok. Mi az, amivel kiegészíthetem programjaimat, valamint észreveszem-e a fölösleges elemeket, amelyek korábban a napi, heti rutinomhoz tartoztak, mennyi időt szenteltem ezeknek? Mikor történt meg velem utoljára, hogy olyan tevékenységet végezzek, amiben örömömet lelem? A monoton munkavégzés megkeseríti a lelket, felszabadító hatással bírhat egy ebből kizökkentő mozzanat, a megszokottól eltérő, más típusú tevékenykedés. Lehet ez akár kertészkedés, kézműveskedés, hímzés, bármilyen jellegű sport, testmozgás – futás, kerékpározás, fitness, de lehet rajzolás, olvasás és zenélés is, amit beépíthetek a napirendembe. A kulcsmozzanatot abban ragadhatom meg, hogy vajon észreveszem-e azokat a „tulajdonomban” lévő megfoghatatlan dolgokat, láthatatlan értékeket, lehetőségeket, amelyek minden nap kínálkoznak, vagy csupán a rohanás, a külső elvárásoknak való megfelelés következtében elsiklom mellettük. Mi az, amim van az adott helyzetben, miből tudok építkezni, miből tudom a tőlem telhető jót kihozni? Elég annyit tennem minden nap, ami más irányba lendít, amitől már egyszer is akár jobban érzem magam, s mosolyra deríti az arcom.
Sokat vagyunk, lehetünk egy légtérben, együtt élünk a családtagjainkkal, de vajon mikor ültünk le egymás mellé, hogy „csak úgy” beszélgessünk, megkérdezzük, hogyan érzi magát a „bőrében”, miben segíthetünk? Abban az esetben, ha egyedül élek, vajon mikor érdeklődtem az ismerőseim felől, segítettem őket bármilyen csekély ügyben? A másikkal való beszélgetés (személyes találkozás hiányában a különböző platformok, közösségi média által kínált előnyöket megragadva) lehetőséget ad a pozitív érzelmek felszabadítására. Engedjem magam át annak az érzésnek, ami a segítés folyamatával érkezik felém. Milyen érdekes ez a mozzanat, amikor a másikra hangolódom, s hogy tudok tenni valamit a másik emberért, képes vagyok a segítésre – maga a folyamat felemelő, bizonyos tekintetben a negatív gondolatokból, a mélységből kiemelő érzéssel tölthet el.
Lelki egészségünk megőrzését támogatjuk azzal, ha a rendkívüli helyzet félelemkeltő érzéseinek megélése mellett esélyt adunk magunknak arra, hogy megvizsgáljuk és felismerjük a pozitív hozadékokat is. Lehetőségeinkhez, életkörülményeinkhez mérten merjünk lépést tenni a változás felé.
Berghauer-Olasz Emőke
pszichológus, mentálhigiénés szakember
Beregszász, 2020. október 10.
